KÖVENDY KATALIN

Az Arisztokraták c. állambiztonsági dossziéról 

Az ötvenes évek végén a fiatal egyetemi oktató a művészettörténet vizsga során, miután már mindent megpróbált azért, hogy kihúzzon egy értelmes mondatot a kommunista pártfunkcionárius vizsgázóból, végül arra kérte, hogy jó, akkor mondjon bármit Michelangeloról. A válasz ez volt: „Eddigi pályafutásom során nem találkoztam ezzel a névvel.”

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásaim során egy arisztokrata származású, volt I. világháborús katonatiszt kapcsán alkalmam volt alaposan áttanulmányozni egy dossziét, amely az arisztokráciát vette górcső alá. Az Arisztokraták, tőkések, volt horthysta államapparátus tagjai című, természetesen szigorúan titkos, több mint kétszáz oldalas dossziét 1958 májusában nyitották a Budapesti Rendőr Főkapitányság Politikai Osztályának III/d osztályán.[2] A „javaslat objektum dosszié nyitására” 1958. április 21-én született meg a BRFK Nyomozó Osztály V/a. csoportjánál. Sárdi Kálmán rendőr főhadnagy javaslata a következő volt...

KÖVENDY KATALIN

A kommunista diktatúrák értelmiségéről és a folytonosságról

            Az 1945 utáni időkben, a Rákosi-érában és a teljes Kádár-korban, az ötvenes,  hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években nem kizárólag a tehetségük és tudásuk miatt kerültek jó értelmiségi állásokba diplomás emberek. Érvényes ez a mai, különböző pozíciókban lévő értelmiségiek – értelemszerűen nem a legfiatalabb korosztály – többségére is. A takarítónő, a házmester, a marós, a szegényparaszt vagy később egyszerű TSZ-tag, vagy a gyári munkás gyerekét hamarabb és szívesebben vették oda a Kádár-érában bármelyik tanszékre az akkori vezetők, akik jobbára maguk is munkás-paraszti származásuk és a rendszerhez való hűségük miatt emelkedtek ki a munkásosztály vagy a nincstelen parasztság soraiból egy-két generációval[1] korábban, a Rákosi-éra alatt.