KÖVENDY KATALIN
A kommunista diktatúrák értelmiségéről és a folytonosságról
Az 1945 utáni időkben, a Rákosi-érában és a teljes Kádár-korban, az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években nem kizárólag a tehetségük és tudásuk miatt kerültek jó értelmiségi állásokba diplomás emberek. Érvényes ez a mai, különböző pozíciókban lévő értelmiségiek – értelemszerűen nem a legfiatalabb korosztály – többségére is. A takarítónő, a házmester, a marós, a szegényparaszt vagy később egyszerű TSZ-tag, vagy a gyári munkás gyerekét hamarabb és szívesebben vették oda a Kádár-érában bármelyik tanszékre az akkori vezetők, akik jobbára maguk is munkás-paraszti származásuk és a rendszerhez való hűségük miatt emelkedtek ki a munkásosztály vagy a nincstelen parasztság soraiból egy-két generációval[1] korábban, a Rákosi-éra alatt.
A „jó” és megfelelő származás (tulajdon nélküli munkások, parasztok, a Horthy-korban politikai alapon, vagy a születési alapon üldözöttek), a rendszer iránt tanúsított feltétlen hűség és lojalitás (MDP, majd MSZMP tagság, munkásőr tagság), a szocializmusban nyíltan protekciónak nevezett "kapcsolati rendszer", a jó ismeretségek, és/vagy a megbízható emberek (párttag elvtársak, lehetőleg magasabb pozícióban lévő pártfunkcionáriusok, különböző pártbizottsági tagok) által garantált megbízhatóság kinyilatkoztatása kellett ahhoz, hogy jó értelmiségi állásokba és tudományos pályára kerüljenek emberek. A társadalomtudományok területére kiváltképp érvényes volt ez. Valós pályázati rendszer nem létezett. Sőt, hivatalosan nemhogy munkanélküliség nem volt, de a munkakerülés „közveszélyt” jelentett és büntetendő volt[2].
Jó protektorokkal természetesen elsősorban az a protezsált rendelkezett, aki maga is a fentebb felsorolt körökből jött. Az elsőgenerációs értelmiségivé váltak alkalmazásával a munkahelyi vezető és az egész intézmény bizonyíthatta kitűnő káderpolitikáját, a munkás-paraszt hatalom odaadó szolgálatát. Régi, már a háború előtti értelmiségi családból származottak, hivatalosan megbélyegzett, születési és származási alapon hátrányosan megkülönböztetett osztályidegenek, B-listázottak, majd később ezek leszármazottainak az alkalmazása legtöbbször szóba sem jöhetett.[3] Az élet minden területét átszövő és irányító párt nem engedte volna meg. Általában véve azok, akik például egy tanszéken ilyen származású fiatalokat javasoltak tanársegédi állásra szakmai alapon, alulmaradtak azokkal a kollégáikkal szemben, akik a magukhoz hasonló, proletár származású, lehetőleg elsőgenerációs értelmiségi fiatalokat preferálták – megbízhatósági alapon. Tanítani pláne nem engedhettek bárkit: olyanokat, akik esetleg a hivatalostól akár minimálisan is eltérő verzióban tálalták vagy sejttették volna az ifjúság számára a múlt történéseit, vagy netán gondolkodásra tanították volna őket.[4] Az is fontos szempont volt, hogy az illető alkalmas legyen később, esetleg más területen a szívesség, a protekció viszonzására a saját ismeretségi körével és/vagy rokonaival, a maga kapcsolati rendszerével. Ez a lekötelezettségi láncolatrendszer működtetett tanszékeket, szerkesztőségeket, tudományos intézményeket, lényegében az egész országot.
Vegyünk egy állatorvosi ló-szerű szemléltető példát: egy hipotetikus tanszék úgy működik, hogy a tanszékvezető, elsőgenerációs értelmiségi, természetesen megbízható káder, azaz a kommunista párt tagja, minden megnyilvánulásával bizonyítottan a rendszer híve. Diplomás gyermekének állásra van szüksége. Csereügylet révén a gyereke megy tanítani a jó nevű középiskolába, az ottani tanárt pedig odaveszi a tanszékére oktatónak. Mindenki tudja, hogy az nem oda való, de ő is megbízható elvtárs, aki jól beilleszkedik majd a tanszék közösségébe. A tanszékvezető eleve nem rendelkezik a megfelelő képzettséggel, gyakorlattal, képességgel, ezért szívesen alkalmaz a tanszékén olyanokat, akik szakmailag nála gyengébbek, emberileg „jól formálhatók”, vagy pedig csereszívességekkel szolgáló, magas funkciókban (KISZ és MSZMP káderek, tanácsok, járási, kerületi pártbizottságok funkcionáriusai[5], a párt és a munkásosztály hivatalos sajtóorgánumainak újságírói, rangos könyvkiadók megbízható szerkesztői, az állam biztonságát megteremtő BM-dolgozók stb.) lévő, jó pártkáder rokonokat felmutató családokból származnak. A tanszékvezető alkalmatlanságát, lustaságát természetesen elnézi vagy nem is látja az általa odavett tagság, s cserében ő elnézi a tagok trehányságát, azt, hogy esetleg nem tartják meg rendesen az óráikat, nem publikálnak, sem a tudománnyal sem az oktatással nemigen foglalkoznak, hogy rendszeresen fél órákat késnek és hamarabb távoznak, esetleg már vizsgáztatni sem mennek be, hanem telefonon bonyolítják le a szóbeli vizsgákat a tanszék telefonszámlájának költségére. Felkészültségük középszerű vagy gyenge, mellettük a vezető igazi nagy tudósnak tűnik. Kollégái magasztalják, felnéznek rá, dicsérik, ahol csak lehet; a párt szemében is nagy a tekintélye.
Elnézik a vezetőnek, hogy őt sokkal jobban érdekli a saját karrierjének egyengetése, netán a semmittevés és hálózatépítés, mintsem a tanszék ügyei. Erre ő elnézi nekik azt, hogy a termeket és eszközöket magánoktatási célra használják, mire a tagság elnézi neki azt, hogy a frissen leselejtezett szinte vadonatúj írógépek (később komputerek) egy részét ő viszi haza potom pénzért, a másik részét a titkárnőnek juttatja, aki elnézte neki azt, hogy munkaidőben a tanszékvezető vele gépeltette naphosszat a magán jellegű, nem tanszéki ügyeit. A titkárnő elnézi a takarítónőnek azt, hogy csak az ő és a vezető szobájában takarít viszonylag rendesen, máshol télen is csak az ablakok nyitva hagyásával jelzi demonstratíve, hogy ő ott járt kora reggel és „dolgozott”. Cserében a takarító lemossa munkaidőben a tanszékvezető kocsiját. Mivel a mindent elintéző, ügyes titkárnőt illeti a hála ezért, a vezető viszonzásként egyengeti a veje egyetemen belüli kényelmes álláshoz jutását. És folytathatnám kibővítve a többi tanszékkel, azoknak egymáshoz, valamint a felettük állókhoz (kari tanács, főiskola, egyetem, dékán, rektor, főigazgató stb.) való viszonyulásával.
Amikor egy intézményt, egy települést, egy várost, egy országot a legkisebbtől a legnagyobb közösségekig, a legalsótól a legfelső szintekig ez a fajta viszonzásos érdekkapcsolat hálóz be, sző át és tart fent, amely a középszert és a nívótlanságot, a silányságot, a romlott munkamorált és a korrupciót élteti, amikor az alaphangot mindenütt a kölcsönös zsarolhatóság és összekacsintás adja meg, akkor könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy kik is kerülnek be a korábban már hasonló elvárások alapján kiválasztott, s ebből következően hasonló elvárásokat alkalmazó vezetők által kiválasztva például egy egyetemi tanszékre vagy egy jó könyvkiadó szerkesztőségébe. Arra már jóval nehezebben adható meg a válasz, de megadható, hogy ha egy ilyen szemléletű, hamis és korrupt világot kialakító hatalom több évtizeden át korlátlanul működhet és uralkodhat, mekkora rombolást végez három-négy tényleges generáció moráljában, erkölcsében, világszemléletében, és nem utolsó sorban szakmai minőségében. Következményei még ma is érezhetőek mindenütt. A protekcionizmus továbbélése, a munkahelyeknek az ismeretségi és nem a szakmai alapon történő kiosztása és a frontok erősítése ma is létező jelenség. [6]
Az olyan tulajdonságok, mint a tehetség, a képesség, a kiváló szakmai képzettség, a szorgalom, a rátermettség, a tudás, a munkamorál – önmagukban nem számítottak semmit; ezek nem voltak a kommunista diktatúrákon kinevelődött mindenkori vezetők számára értékek. A diktatúra mindenüvé – a médiától az oktatási intézményekig, a termelői szférától a művészeti és tudományos életig – a saját, megbízható embereit igyekezett elhelyezni. „Nem akarok neveket említeni, de akkor jelentős számban, pontosan kiszámítva, hogy minden szavazásnál többségük legyen, olyanok kerültek az akadémiai pozíciókba, akiknek fő érdeme a politikai megbízhatóság volt” – emlékezik a rendszerváltás előtti évtizedekre Szilágyi János György ókortudós professzor az MTA-ról szóló interjúban[7]. Az erőviszonyok tekintetében minden munkahelyen hátrányban voltak a régi, a nem rendszerhű, az elhallgattatott értelmiség, a lenullázott rétegek képviselői a kommunista kötődésű, rendszerhű újsütetű értelmiség képviselőivel szemben.[8]
A régi, többgenerációs értelmiségi (vagy/és nemesi, polgári) családból származóknak leginkább akkor volt esélyük 1945 után (főleg társadalomtudományi, humán) értelmiségi karrierek elindításához vagy folytatásához, ha – különböző mértékig, akár csak színleg, mélyebb meggyőződés nélkül – behódoltak a hatalomnak, ha valójában kiszolgálták azt, még ha olykor fent is tartották az ellenkező látszatot. A proletár hatalom, mintegy „dísztollként” a kalapjára tűzhette őket, hogy néhány „példányukkal” büszkélkedve, igazolhassa és demonstrálhassa a saját „demokratizmusát, nyitottságát”, és a valódi minőség alapján történő kiválasztását, jutalmazását. A gyakorta kisebbrendűségi érzésekkel küzdő, s ezt agresszivitással és nagyképűséggel ellensúlyozó, kulturális múlt nélküli hatalmon lévők így – a kölcsönös minősítés jegyében – büszkélkedhettek az őket elismerő, a nekik behódoló régi, patinás értelmiségi, polgári vagy esetleg nemesi, arisztokrata családok sarjainak rokonszenvével, azok meg nem kényszerültek alantas munkakörökbe, szakmai szempontból nem süllyesztődtek el, mint sok millió társuk.
Sőt, ösztöndíjakat és külföldi kiküldetéseket kaptak, alkothattak, iskolákat teremthettek, mint munkás-paraszt származású társaik. A hatalom elnézte az érintettek „rossz” származását és rokonságát, azok meg elnézték a hatalomnak a sunyiságát, a hazugságát, az igazságtalanságát, az aljasságát; elfelejtették, bagatellizálták – vagy egy idő után már észre sem vették – az erkölcstelenségét, vagy az alávaló gyilkos természetét és cselekedeteit. Egyesek esetleg még kritizálhatták is, amellyel a hatalom ismét csak a saját igazságosságát, toleranciáját, kritikára való hajlamát bizonyíthatta. Az ilyen szereplőkből persze nem volt sokra szüksége, de amennyi kellet, azt gond nélkül kitermelte.
A Rákosi, majd a Kádár alatti években csak megbízható emberek, leginkább párttagok utazhattak külföldre, megbízható emberek kaptak jó nyugati ösztöndíjakat, megbízható emberek kerülhettek tanszékvezetői székekbe, szerkesztőségek élére, kulturális és oktatási intézmények igazgatói pozícióiba, az MTA vezetői posztjaira, a médiába, lényegében mindenhova.[9] Megbízható elvtársak kerültek kereskedelmi, diplomáciai vagy kulturális kiküldetésekbe külföldre. Az ő gyerekeik, már világot látott, nyelveket beszélő emberekként, később vezető értelmiségi posztokra törhettek.
Az a tény, hogy sok kiváló ember is bekerülhetett a magyar szellemi életbe a mesterséges – hiszen születési, származási alapon történt a kiválasztásuk – és sokszor gyorsított értelmiségi kitermelés során, az a tény, hogy kiváló tudósok is kikerültek a munkás-paraszt származású értelmiségiek, vagy a régi értelmiségből hozzájuk csatlakozó segítőik közül, nem írja felül, nem teszi semmissé annak a tagadhatatlan ténynek az erkölcsi elítélhetőségét, hogy másfelől viszont rengeteg ugyanolyan, vagy náluk esetleg még tehetségesebb ember, akár igazi zseni is elkallódhatott, perifériára került, ha nemesi, régi, háború előtti értelmiségi, polgári vagy arisztokrata családból származott, vagy ha a hódolat hiánya miatt a hatalomra kerülteknek, a proletárdiktatúra feltétlen híveinek valami miatt nem tetszett. Ezért nem kapott itt méltó katedrát a külföldre távozott Kerényi Károly, vagy az általa is nagyra tartott, szintén kitűnő klasszika-filológus kollégája, a Platón-fordító Kövendi Dénes[10], ezért írt a „hivatalos” értelmiségiekkel, pl. Lukács Györggyel és tanítványaival, Heller Ágnesékkel ellentétben csupán „passzióból” Hamvas Béla.
Az értelmiségi létet épp hogy elkezdő, a tárgyi tudásukat és a kultúrájukat épp hogy valamelyest megalapozó, elsőgenerációs, a kommunista diktatúra révén felemelkedett (jó esetben Angi Vera-féle) értelmiségiek általában nem szerették, ha szembesülniük kellett azzal, hogy az ő értelmiségi létük és a régi keletű, többgenerációs értelmiségi lét között gyakorta megmutatkozik a nehezen behozható, számottevő kulturális és szakmai különbség. Ez az érzés sokszor erősebb volt a mundér-becsületnél, a közös párttagság tudatánál is. 1945 után a felkapaszkodottak gőgje és arroganciája, kisebbrendűségi érzése és féltékenysége nem tűrhette, hogy folytonosan a szemük előtt legyenek olyan volt osztályok és rétegek tagjai, akik eme lényeges, a származásból adódó kulturális és mentalitás béli, vagy erkölcsi különbségekre emlékeztetnék őket. A régi nemesi, értelmiségi, polgári származású emberek közül volt, aki hiába mutatott irányukban jóindulatot, a palástolhatatlan, apró, ám irritáló, a felemelkedőben lévők szemében „lenézésként” félreértelmezett jelek miatt nem kaptak a hatalomtól bizalmat, s annak hiányában a kvalitásaiknak megfelelő munkalehetőségeket, pozíciókat.
A felemelkedettek egy idő után (a hetvenes évekre) már maguk is, de a következő generációk, vagyis az ő gyerekeik (és unokáik) még inkább, szívesen felejtették a származásukat és a gyökereiket. Ők maguk elhitték, másokkal pedig elhitették azt a hazugságot, hogy igazi minőségi kiválasztás alapján jutott számukra jó pozíció, tehát eleve, mindannyian értéket képviselnek, szakmailag is kiváló emberek. A hetvenes-nyolcvanas években majd az ő gyerekeik lesznek azok, akik „megalapozzák” és „létrehozzák” visszamenőleg a „polgári, értelmiségi múltjukat”: tradíciót sugalló külsőségekkel, a pufajkás, ávó-s és munkásőr múltnál, a munkás-paraszti vagy maximum kispolgári gyökereknél jóval szebbet sejtető antik bútorokkal. A szülők által lenullázott és kifosztott régi polgári és értelmiségi családoktól – a kitelepítések és az állami vagyonrablások során – elkobzott vagy fillérekért megszerzett antik bútorok szépségét és eleganciáját az ő gyerekeik fedezik majd fel maguknak; ők kezdik el majd felvásárolni ezeket a bútorokat a BÁV-áruházakból, az Ecseri piacról és a Tűzoltó utcából.[11]
A kommunista hatalom által kinevelt, annak a köpönyegéből – a bal vagy jobb oldali zsebéből – előbújó ifjabb és ifjabb elsőgenerációs értelmiségiek mindannyian itt vannak közöttünk. A teljes magyar értelmiséget érinti a sok évtizedes és folyamatos kontraszelekció, amelynek hatása napjainkig érezhető. Ezen a tényen nem változtat az, hogy a hajdan mindenható párthoz kötődő kommunisták, a magas funkcionáriusok, vagy a megbízható elvtársak által protezsált személyek közül mára már többen a jobboldalhoz tartoznak. Még a mai negyvenes generáció előretörését is, mind a felsőoktatásba való bekerülését, mind a munkában történő elhelyezkedését ugyanúgy a származása, a szüleinek vagy saját magának a párthoz, a hatalomhoz való jó viszonya határozta meg. Ugyanis a mindenkori vezetők a korábban kialakult, évtizedeken át jól bejáratott kritériumok alapján fiatalították a munkahelyeket.
A munkahelyeken nem változott semmi a rendszerváltás utáni években sem, hiszen egyetlen tanszékvezetőt, egyetlen iskolaigazgatót, könyvtárigazgatót, múzeumigazgatót, intézeti vagy főiskolai főigazgatót, egyetemi rektort stb. nem távolított el senki sehonnan 1989-ben vagy közvetlenül utána. Hosszú éveken át ugyanannak a kommunista ideológiának a nevében, ugyanazoknak a kommunista erkölcsöknek és elvárásoknak megfelelően, újabb és újabb megbízható emberekkel fiatalították az általuk vezetett intézményeket, meghatározva ezzel további évtizedekre azoknak a jellegét, mentalitását, erkölcsét. A folytonosságnak nem szabott határt az amúgy határállomásnak tekintett 1989-es fordulat. Még 1995-ben is ugyanazok a vezetők vagy az ő tanítványaik és fiatalabb elvbarátaik távolíthatták el a – tisztogatásra jó lehetőséget adó – Bokros-csomaggal a nekik nem tetsző embereket, mint akik korábban maguk is sokkal jobb sorsra érdemes, reményteljes életutakat tereltek más irányba a proletariátus kommunista diktatúráinak bő négy évtizede alatt.
A térhódítási csatározások a rendszerváltás után már nemcsak egy-egy intézményen belül zajlottak, hanem a kommunista hatalom évtizedei alatt kiépített régi „bástyák” (az összes régi egyetem, iskola, média, kulturális intézmény stb.) és az újonnan alakult, a jobboldalhoz köthető intézmények között – folytatódott. Jó ideig a rendszerváltás után is, még mindig a régi, marxista-leninista tanokon (KISZ- és párttagságokon) felnőtt, baloldali eszméket hirdető, kommunista eredeztetésű értelmiség akarta és tudta meghatározni az ország közgondolkodását. Az új, jobboldali intézményekben – valamint a térfoglalás jegyében fokozatosan, egy idő után a kihalással is „meghódított” régi bástyákban – munkálkodó jobboldali értelmiségiek egy része maga is a korábbi rendszerhű, szüleik révén vagy saját jogon MSZMP-kötődésű, fiatalabb (első, vagy maximum másodgenerációs) értelmiségiekből került ki.
A háború után mesterségesen és gyors tempóban kitermelt, mára már nyolcvanas, dédapa-nagyapa korú elsőgenerációs, valamint a következő, az ötvenes-hatvanas, szülő korú másod- és harmadgenerációs baloldali értelmiség önmagára büszkén, a hozzájuk képest „újonnan jöttekre”, az újabb és újabb elsőgenerációs, és főként a közülük más irányt vett jobboldali értelmiségiekre már lenézően tekint. Azt a látszatot kelti, mint aki a hírnevet, a rangot, a hatalmat, az elismertséget, a mára beérő külföldi kapcsolati rendszereit nem a kommunizmushoz való hűsége, vagy a kommunista diktatúráknak tetsző proletár-szegényparaszti vagy üldözött származása miatt szerezte meg, hanem csakis valós érdemek miatt.
Sem a vérszerinti gyerekek, unokák, sem a szellemi téren „gyerek és unoka” tanítványok már nem tartják számon a bádogos, az uszodai kabinos, a kovács, az esernyőkészítő, a kalauz, a nincstelen paraszt, birkapásztor stb. „szülőket, nagyszülőket”, akik diplomáikat gyorstalpalókon, pár hónapos párttanfolyamokon szerezték meg, és akiknek az életben való előmenetelét leginkább a származásuk és a kommunista hatalomhoz való jó viszonyuk szabta meg. Nagy részük a „jó” származás nélkül, pusztán a kvalitásai, az esze, a teljesítménye vagy a szorgalma és tudása alapján nem léphetett volna értelmiségi pályákra, pláne nem vezető pozíciókba. Ezt a születési hovatartozás alapján történő előjogot és kiváltságot a proletárdiktatúrák biztosították a számára. A háború előtti, olykor több évszázados kulturális hagyományokra visszatekintő értelmiséget, amely többnyire összefonódott a nemességgel, a (keresztény) úri középosztállyal, az egyházakkal, minden erővel igyekeztek (egy ideig fizikailag is) félreállítani, háttérbe szorítani – születési, származási alapon kirekeszteni, megkülönböztetni, elsüllyeszteni.
1948-ban Lukács György, a tanácsköztársaság volt népbiztosa, 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kerényi Károlyt, a világhíres klasszika-filológust a fasizmus támogatójának minősítette, és hozzájárult ahhoz, hogy Kerényi Károly emigrációba távozzon. A század egyik legkiválóbb gondolkodója ezután végérvényesen külföldön, Svájcban élt és alkotott. Ugyanebben az évben, ugyancsak Lukács Györgynek köszönhetően Hamvas Bélát a publikációs lehetőségektől megfosztották, B-listázták, nyugdíjazták. 1948-tól a század egyik legnagyobb magyar gondolkodója földet művelt, a továbbiakban pedig raktáros lehetett.[12] Hahn István, aki a Horthy-korban latin-görög-történelem szakon végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd rabbi képesítést szerzett az Országos Rabbiképző Intézetben, 1948-tól egy budapesti gimnázium megbízott igazgatója lett, később orosz szakot is végzett, majd az ötvenes évektől töretlenül ívelt felfelé ókortörténészi tudományos karrierje.
Ebben az országban a XX. század második felétől, az ókortudomány vékonyka területével példálózva, Hahn István kapott korlátlan kibontakozási lehetőséget és egyetemi katedrát, Kerényi Károly és Kövendi Dénes – nem. [13] Szabó Árpád, kiváló ókortudós-tudománytörténészt is eltávolították a budapesti tudományegyetemről 1956-os szerepléséért. Később, amikor ismét egyetemi tanítási lehetőséget ajánlottak számára, ezzel az indokkal hárította el a lehetőséget: ”Miért fogadnám el, hiszen három hét múlva úgyis feljelentenek, és akkor megint kidobnak?!”[14]
Értelemszerűen jobbára nem az utóbb felsoroltak tanítványait és szellemi örököseit látjuk ma sem a mai magyar ókortudomány posztjain. A kitűnő Trencsényi-Waldapfel Imre ugyan korábban Kerényi-tanítvány volt, ám amíg a tanár kénytelen volt elhagyni az országot, a volt diák 1948-ban megjelentette a „Humanizmus és marxizmus” című művét. A „Munkásőr emlékérem” elismerést (1962) sem kizárólag a klasszika-filológia terén elért eredményeiért kapta meg. A szintén kiváló, nagy tehetségű fordító, Devecseri Gábor nem csupán lelkes tagja volt a kommunista pártnak (MKP, majd 1948-tól MDP), de – Révai József mellett – annak egyik hangadó, meghatározó személyisége, a sztálinista eszmék fő hirdetője. Nehezen tudnám elképzelni Kerényi Károlyt, Kövendi Dénest, Szilágyi János Györgyöt vagy Szabó Árpádot, ahogy őrnagyi rangban irodalmat oktatnak az új katonai kádereket előállító Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján, ahogyan 1948-tól Devecseri Gábor tette. Szilágyi János György, szintén Kerényi-tanítvány, már az orosz hadifogság évei alatt megtanulta egy szovjet (kommunista) komisszártól azt, hogy azoknak a kitűnő tudósoknak, akik nem szolgálják a kommunista hatalmat, nincs helyük az egyetemi (és egyéb) oktatásban, csak legfeljebb a múzeumokban és a könyvtárakban. Ő ezért „önszántából” nem is tanított soha egyetemen.[15]
Nem csak historiográfiai, de szociológiai és politikai szemszögből is meg kell rajzolni, fel kell vázolni képzeletben, és nem elfelejteni a mai magyar értelmiség szellemi genealógiáját, hogy megértsük az elénk táruló valóságot: a szelektálódások-kontraszelektálódások egymásutánisága folytán a – mind szellemi, mind politikai, mind pedig erkölcsi tekintetben – mára teljesen megosztott, kettészakított értelmiséget, s az általuk (félre)vezetett és szintén teljesen megosztott országot.
Nem feledhetjük az élet minden területén, minden szintjén, az ország teljes lakosságára arányosan rávetített sok millió Kerényit, Hamvast és Kövendit, bármennyire is nagyra értékeljük esetleg a Hahnokat, és (némelyek) a Lukácsokat, és az ő tanítványaikat. Nem feledhetjük az elveszett, nem létező, a kommunista hatalmak által eleve „abortált” Kerényi, Kövendi, Szabó, Szilágyi vagy Hamvas-tanítványokat sem; az ő nem létező iskoláikat. Mindazokat, akik ma, az egész világra kiterjedően kiépített, kitűnő nemzetközi kapcsolataik felhasználásával, jó pozíciókból, ékes német és angol nyelven, de akár szanszkritül is terjeszthetnék a világban ennek az országnak a jó hírét, népének a demokráciára és igazságra való törekvését, a mások iránti nyitottságát és a sok évszázados történelmével bizonyított befogadó- és segítőkészségét…
Ez egy kontraszelektált ország, ahonnan a II. világháború és 1956 után, majd a Kádár-korban rengeteg jó, értékes, erkölcsös ember ment el. Olyanok, akik számára ebben a hazában nem volt hely a kommunista diktatúrát építő honfitársaink miatt. Még a hetvenes-nyolcvanas években is kettétörhettek életsorsokat és karriereket. Fiatal szakemberek, tudósok és művészek vákuumba tétettek, hallgatásra kényszerültek, majd esetleg elmenekültek. Lehet, hogy már nem üldözték nyílt erőszakkal őket, de a hatalom nem engedett nekik teret: élet- és munkalehetőséget. Elég volt ehhez esetleg csak egy rossz jellemzés, egy munkahelyre való javaslat elutasítása.
A közgazdaságtudományi egyetemen a hetvenes évek végén a teljes tanulócsoport KISZ-alapszervi jóváhagyása kellett ahhoz, hogy egy társuk elnyerjen egy oktatói állást egy másik egyetemen. A tizenegy végzős egyetemista KISZ-tag közül hatan ugyanakkor már az MSZMP tagjai is voltak… Hatan szavazták meg öt ellenében azt, hogy az országos TDK-versenyen kiváló eredménnyel részt vett, oktatásra termett, tehetséges és felkészült társuk, W. I. szerintük nem alkalmas a tanításra. Ez akkor lényegében a megbízhatatlansággal volt egyenértékű. Kettétört egy ígéretes életpálya; W. I. is elment az országból.[16] A végzős hallgatókról egyébként mindenütt jellemzéseket írtak a tanszékek oktatói,[17] akik közül sokan hozzá voltak szokva a kollégáikról, diákjaikról szóló jelentések írásához. Értelemszerűen nem a törtetők, a köpönyegforgatók, a képmutatók, a megalkuvók kényszerültek az ország elhagyására. Nem mindenki tudta közülük idegenben azt az életpályát befutni, amelyre tehetsége, tudása és elszántsága, valamint sok esetben az itt megszerzett diplomája és szakmai előélete predesztinálta volna. Az ország mindenképpen jóval szegényebb lett nélkülük.[18]
Ez egy olyan kontraszelektált társadalom, amely 1945 után több nagy hullámban, de szinte folyamatosan elüldözte a jó embereit, s az itt maradókat – generációkon és hosszú évtizedeken át újra és újra alaposan átrostálta: kontraszelektálta – a már említett kritériumok és elvárások alapján. Ez egy olyan ország, amely például lenullázta és eltüntette a régi, másféle erkölccsel és értékekkel bíró teljes magyar királyi honvéd tisztikart,[19] s a helyébe a saját kommunista ideológiai és erkölcsi elvárásainak megfelelő katonatiszti réteget helyezett. A kommunista diktatúráknak nem volt szüksége azokra a régi vágású katonatisztekre, akik úri és tiszti becsületről és erkölcsről nemcsak tanultak és tantárgyi vizsgát tettek a Ludovika Akadémián (vagy már a katonai középiskolákban és hadapródiskolákban is), de a környezetükből (otthon, család, katonai iskolák, feljebbvalók stb.) kapott minták alapján ezen elvek szerint éltek és cselekedtek. Helyettük Czinege Lajos alapozhatta meg a jövő magyar katonatisztjeinek olykor máig is kiható morálját, aki az elemi iskolai tanulmányai és a kovácsinas szakmája mellé pár hónapos pártiskolai gyorstalpaló tanfolyamon szerzett ismereteket, hogy azután 1960 és 1984 között lényegében egy negyed századon át a rendszer megbízható, nagyhatalmú honvédelmi minisztere lehessen, miután teljes szívvel és sikerrel részt vett az 1956-os forradalom vérbefojtásában[20].
Semmilyen rang, pozíció, szép előéletet és külföldi tanulmányokat tartalmazó curriculum, magas honi vagy külföldi kitüntetés, kiküldetés, pártos közmegegyezésekkel felmagasztalt minősítés, akadémiai tagság, jól csengő értelmiségi munkahely és titulus stb. nem jelent önmagában garanciát még napjainkban sem az igazi minőségre, tudásra, erkölcsiségre és szakmaiságra – az öt-hat évtizedes, tagadhatatlan kontraszelekció miatt. A nagyon sokrétű, egyik oldalon sem homogén, sokszor felejteni, vagy a múltat és a saját múltját és szerepvállalását olykor szépíteni akaró értelmiség részéről még ma is sok ellenérdek gátolja a múlt őszinte feltárását és bemutatását. A múltnak és a tényleges vagy szellemi leszármazásoknak a szépítése, utólagos jobb színben való feltüntetése nem mai találmány…
[1] Itt nem a tényleges generációkra gondolok; nem az emberi élethosszt veszem viszonyítási alapnak, hanem a szakmai karriert, pl. a diák-tanársegéd-professzor generációk közötti évbeli távolságot.
[2] Kmk. rövidítéssel jelölték azokat, akiket a rendszer közveszélyes munkakerülőnek bélyegzett, ha nem volt igazolható állásuk és munkájuk. Az, akinek valamilyen oknál fogva – például a nagyon ritka szakpárosítása miatt – nem kapott állást és nem volt munkája, nem adhatott fel magyar napilapban álláskereső hirdetést, hiszen olyan, hogy „munkanélküliség”, méghozzá diplomás munkanélküliség – az országban hivatalosan nem létezett. A szerző a nyolcvanas évek elején álláskereső apróhirdetést próbált volna feladni egy budapesti újságban. A hirdetésfelvevő irodában az irodai dolgozók megfenyegették és rendőri intézkedést helyeztek kilátásba.
[3] Osztályidegen volt vagy lehetett az ötvenes években mindenki, aki nem a nincstelen, kétkezi, tulajdon nélküli, iskolázatlan munkás-paraszt osztályból származott. Voltak, akikre ezt hivatalosan rásütötték, munkahelyi jellemzéseikbe felvezették, akiket ezért állásukból elbocsátottak, súlyos megkülönböztetésekkel megbélyegeztek, ellehetetlenítettek. Ez olykor egy-egy családon belül több generációt is érintett.
[4] A tanításra különösen ügyelt a mindenkori hatalom, hiszen az, s azon belül is a társadalomtudományok, a történelem tanítása nagyobb veszélyt jelentett számára. Erről lásd például a hetvenes években az országból eltávozott filmesztéta, Bíró Yvette szavait a Záróra c. műsorban, Veiszer Alinda interjújában az MTV 2011. május 10-i adásában. In: http://videotar.mtv.hu/Videok/2011/05/11/06/Zarora_2011_majus_10__Vendeg_Biro_Yvette.aspx (letöltés: 2011. június 5.)
[6] A szerzőt lényegében ugyanazon elvek és kritériumok alapján bocsátották el a főiskolai adjunktusi állásából a Bokros-csomaggal 1995-ben, mint ahogyan a szülei és nagyszülei generációjából is jónéhány családtagját az állásából elbocsátottak, és alantas fizikai munkára késztették őket. A szerzőnek olasz-történelem szakos egyetemi diplomával, egyetemes történelemből szerzett bölcsészdoktorátussal, a Benedetto Croce alapította Nápolyi Történelmi és Filozófiai Intézettől, valamint a Pratoi "Datini" Nemzetközi Gazdaságtörténeti Intézettől kétszer is megkapott ösztöndíjas múltjával, egy kultúrtörténeti könyv fordítójaként, egy olasz szakfordítási jegyzet létrehozójaként, gimnáziumi és főiskolai tanítási tapasztalattal – ismeretség és beajánlások hiányában – egy fénymásolói munkát ajánlott fel nem sokkal később az akkori Történeti Hivatal.
[7] A Magyar Tudományos Akadémia 1949-es átszervezéséről, működéséről, az akadémiai tagságról, a tudományosság és pártszerűség érvényesüléséről, a centralizált tudományos életről, a szovjetizálásról, a morálisan és szakmailag máig kiható politikai, párt és szakmai összefonódásokról lásd „Ezt bohóckodásnak tartom” – Szilágyi János Györggyel beszélget Rádai Eszter (Mozgó Világ, 2008/VI. 21–27), 22.
[9] Érdemes és érdekes meghallgatni Presser Gábor pár perces, a művészből még ma is érzelmeket és jogos indulatokat kiváltó visszaemlékezését arról, hogy hogyan volt kénytelen felszólításra „korrumpálni” egy ORI-s – Presser szóhasználatával – „senkiházi”, sem a zenéhez, sem a művészethez nem értő dolgozót, aki csak a neki elhozott két nagy zacskónyi Marlboró és szeszesital fejében volt hajlandó megengedni azt, hogy Dés László zenész is részt vehessen, méghozzá rendes gázsiért, a zenekar egyik turnéján. Az illető konkrétan megszabta, hogy ezért mit kér cserében. Presser elmeséléséből kirajzolódik az, hogy a művészeknek is, akárcsak mindenki másnak a maga területén, kicsinyes, ostoba, megalázó dolgokkal is foglalkozniuk kellett: vaskalapos, a „szakterületükhöz” egyáltalán nem értő, ám hatalmi pozícióban lévő emberekkel kellett vagy hadakozniuk, vagy kegyeiket más módon – pl. korrumpálással – elnyerniük. Ez minden tisztességes emberből nagy energiákat vont el; amikor nem a művészettel, tudománnyal, alkotással, oktatással, gyógyítással stb. foglalkozhatott. Presser Gábor zenekarvezetőként három évig nem tehette be a lábát az ORI-ba, mert egy másik alkalommal történt asztalborításos reakciójáért rendőrségi üggyel kellett számolnia. Az interjú 2011. július 2-án hangzott el a Kossuth rádióban (MR1), In: Gellért András: A Metro Klubtól a Szigetig. 50. rész. Üzenet az Újvilágból. Az LGT-sztori. VI. rész (2.58–5.15-ig terjedő szakasz), In: http://www.mr1-kossuth.hu/archivum/uzenet-az-ujvilagbol-%28az-lgt-sztori-hatodik-resze%29.html (letöltések: 2011. július 5.)
[10] Kövendi Dénes, aki nem y-nal írja a nevét, nem rokonunk, ők a Kövendről származó, eredetileg Kiss család, akiknek a vezetéknevéből az idők folyamán elmaradt az eredeti "Kiss" családnév, s megmaradt („i”-vel) a megkülönböztető név, mint vezetéknév.
A mi családunk a kövendi Kövendy Nagy; ez utóbbi név a mi nevünkből az idők folyamán elmaradt. A Kövendi/y Nagy primor család.
Nem a mi családunkhoz tartozik a baloldali politikus.
Kövendy Károly a csendőrségről írt a hetvenes évektől külföldön könyveket. Az ő igazi neve Szat(h)mári/y Károly, a „Kövendy” nevet csak felvette. Ezidáig nem sikerült kinyomoznom, hogy miért vette álnévként fel a mi családnevünket. Jobb lett volna, ha Szabó, Kiss, Kovács, Nagy stb. álnéven publikál Kanadában a csendőrségről könyveket. A saját családját és rokonait óvni akarta az álnév használatával. A miénket – amely igen ritka, egyedi nemesi vezetéknév, s ezért minden Kövendi/y-t egy családnak véltek barátok és ellenségek – nem kímélte...
Az y-os és i-s végződéseket össze-vissza használják sokan. Kövendi néven magyarosított nevűek is vannak ma már; mint ahogy a kommunista érában Rákóczira és y-os végződésű, szépen csengő vezetéknevekre is lehetett minden további nélkül magyarosítani az idegen hangzású vezetékneveket. Egyik írónk, nem az idegen hangzás miatt, a történelmi (Anjou-kori) Lackfi családnevet vette fel.
Romániában divat volt a Ceausescu-korban az a bugyuta szokás, hogy a házasulandók az esküvővel felvették egymás vezetéknevét. (És két ilyen dupla vezetéknevű család gyerekei, ha összeházasodtak volna, akkor négy vezetéknévvel jegyezték volna be őket, vagy a négy vezetéknév közül mazsoláztak volna? És a következő generációnak már nyolc vezetékneve lett volna, vagy hogyan?) Így, a felesége révén lett a budapesti unitárius lelkész második vezetékneve Kövendi. Nem a mi családunkhoz tartozik.
A mi családunk a kövendi Kövendy Nagy; ez utóbbi név a mi nevünkből az idők folyamán elmaradt. A Kövendi/y Nagy primor család.
Nem a mi családunkhoz tartozik a baloldali politikus.
Kövendy Károly a csendőrségről írt a hetvenes évektől külföldön könyveket. Az ő igazi neve Szat(h)mári/y Károly, a „Kövendy” nevet csak felvette. Ezidáig nem sikerült kinyomoznom, hogy miért vette álnévként fel a mi családnevünket. Jobb lett volna, ha Szabó, Kiss, Kovács, Nagy stb. álnéven publikál Kanadában a csendőrségről könyveket. A saját családját és rokonait óvni akarta az álnév használatával. A miénket – amely igen ritka, egyedi nemesi vezetéknév, s ezért minden Kövendi/y-t egy családnak véltek barátok és ellenségek – nem kímélte...
Az y-os és i-s végződéseket össze-vissza használják sokan. Kövendi néven magyarosított nevűek is vannak ma már; mint ahogy a kommunista érában Rákóczira és y-os végződésű, szépen csengő vezetéknevekre is lehetett minden további nélkül magyarosítani az idegen hangzású vezetékneveket. Egyik írónk, nem az idegen hangzás miatt, a történelmi (Anjou-kori) Lackfi családnevet vette fel.
Romániában divat volt a Ceausescu-korban az a bugyuta szokás, hogy a házasulandók az esküvővel felvették egymás vezetéknevét. (És két ilyen dupla vezetéknevű család gyerekei, ha összeházasodtak volna, akkor négy vezetéknévvel jegyezték volna be őket, vagy a négy vezetéknév közül mazsoláztak volna? És a következő generációnak már nyolc vezetékneve lett volna, vagy hogyan?) Így, a felesége révén lett a budapesti unitárius lelkész második vezetékneve Kövendi. Nem a mi családunkhoz tartozik.
[11] A felsorolt helyeken viszonylag olcsón és hatalmas kínálattal lehetett hozzájutni antik bútorokhoz, amelyek egyrészt méretüknél fogva nem illettek a szocialista panellakásokba, másrészt azt a megvetett horthysta-fasiszta polgári világot jelképezték a szocialista realista léttel ellentétben, amelyet a hatalom lehetőleg nyom nélkül szeretett volna – az emberek tudatából is – eltüntetni.
[12] Az említett tudósok egy részterületen vizsgált érdekes kapcsolódásáról lásd Szántó F. István: A filológia diszkrét bája – Hérakleitosz, a Sziget-mozgalom és Hamvas Béla (Kortárs, 2004. november) In: http://www. kortarsonline.hu/0411/belso.html (letöltés: 2011. június 5.)
[13] Erről lásd Ritoók Zsigmond: Ókortudomány, in Magyarország a XX. században V. Tudomány 2. Társadalomtudományok, szerkesztette: Kollega Tarsoly István, (Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000), 263–283. In: http://mek.niif.hu/02100/02185/html/1287.html; Németh György: Az idő bölcsessége. Szilágyi János György: Szirénzene. Ókortudományi tanulmányok (Holmi, 2005. november, 1438–1443.), In: http://www.holmi.org/pdf/holmi2005-11.pdf (letöltések: 2011. június 5.)
[14] Rádai Eszter Szilágyi János György interjú, 22.
[17] A szerzőről az ELTE BTK olasz tanszék oktatói írtak olyan jellemzést, amelyben nem javasolták tanításra. Ezt a negatív jellemzést a szerző az olasz tanszék egyik fiatal oktatójától megtudta még a hetvenes évek végén, de azt nem sejtette, hogy mekkora is a jelentősége, és azt, hogy mi lesz az életpályája, az egész szakmai életútja szempontjából a következménye. Mint ahogy azt a mondatot sem értelmezte akkor – élettapasztalat híján – jóhiszeműségében helyesen, amelyet az ELTE BTK olasz tanszék vezetője, Sallay Géza írt bírálatának nyitó mondataiban, az 1982-ben, egyetemes, itáliai történelemből benyújtott doktori disszertációjáról: „A történelmi megközelítés »elméleti« része nem áll elég szilárd szemléleti alapokon.” Ez a kommunista diktatúrában, a proletárok vezette világban rövid, eufemisztikus, pontosan érthető megfogalmazása volt annak, hogy az illető „megbízhatatlan, elsüllyesztendő, szakmája gyakorlásában megakadályozandó”. Ez meg is történt… A szerző az ideológiai alapon preferált itáliai Risorgimento téma helyett egy monarchia, a Nápolyi Királyság történelmét tanulmányozta, és a rendszer általános elvárásaival szemben „retrogtrád” módon, pozitívan értékelte. A mai olasz történettudomány ugyanerre a következtetésre jutott. Talán a professor emeritus elvtársak is értesültek már róla...
[18] Így ment innen el a nyolcvanas évek elején sokak között az egyik legszebb hangú magyar énekesnő, Zsigmondi Ágnes, vagy az egyik legsokoldalúbb zenész, Lantos Iván, a hetvenes évek egyik legjobb zenészeit és énekeseit felvonultató Kolinda zenekarból.
[19] Erről lásd Kövendy Katalin: Lenullázottak. Katonatisztek névsora. A magyar királyi honvéd tisztikarból vett, 355 nevet tartalmazó névsor rövid bevezető tanulmánnyal, a tisztek rendfokozatával és az 1945 utáni polgári foglalkozásuk megnevezésével, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatások alapján. Nyilvános Google dokumentum (letöltés: 2011. május 15.), amely megtalálható HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár és Irattár „Tanulmányok és visszaemlékezések” elnevezésű gyűjteményben 4053. számon.
[20] Az 1956. októberi tiszakécskei mészárlás: a vadászrepülőből tömegbe lövetés szellemi kitalálójaként is.
