1956. október 23-ra.

Az ötvenes évek… Apám jogi doktor volt, jogász diplomával. Az én apám azonban az ötvenes években munkanélküli, metróalagutat építő keszonmunkás volt, majd szakmát tanult és hegesztő lehetett. Akkoriban, a született munkások és parasztok diktatórikus uralma alatt „befurakodottaknak” hívták azokat az embereket, akik kétkezi munkával keresték a kenyerüket, holott értelmiségi vagy egyéb hasonló családokból származtak s maguk is azok voltak. Szerintük, a szóhasználatuk ui. ezt mutatja, a proletár lét iránti olthatatlan vágyuktól vezérelten, jószántukból „furakodtak be” közéjük, és nem azért, mert meg lettek fosztva mindentől: háztól, lakástól, földtől, tulajdontól, munkalehetőségtől, és csakis a legalantasabb fizikai munkára voltak jók a 2 elemis doktor elvtársak világában.

Apám később – nagybátyja, az Ikarus gépészmérnöke tanácsára – elhelyezkedett az Ikarusban hegesztőként, elvégezve egy tanfolyamot. Kiváló hegesztő lett. 1956-ban a gyár munkástanácsa vezetőségének tanácsadójává választották. Arra (is) buzdította az embereket, hogy menjenek az utcára a többi budapesti gyár és intézmény tüntetőivel együtt. Nem lett nagy baja. Csak még további évekig nem volt rendes, a képzettségének megfelelő állása.

Egy jelentés.

Egy másik nagybátyjának – apáról fiúra öröklődő – ügyvédi irodájában három évig ügyvédbojtárkodott, majd letette az ügyvédséghez szükséges vizsgákat. De nem az olyasféle ügyvédeket vették fel az ügyvédi kamarába, mint amilyen ő volt, hiába próbálkozott. Az elvtársaknak sokkal „jobb” jelöltjei voltak a magyar ügyvédi kamarában: gyorstalpalókkal diplomákat szerzett „jó” munkás-paraszt származásúak, spiclik, elkötelezett kommunisták, mélyről jöttek, a munkás-paraszt proletárdiktatúrának tetsző emberek. Az én családom nem tetszett nekik. Kamarai tagság nélkül az apám ügyvédként nem dolgozhatott. Anyámat is úgy vágták ki korábban az állásából, amint megszült engem, s vége volt a védettségének, mint a huzat. Szüleim jó tíz éven át biztos, hogy nem vagyongyűjtéssel és vagyongyarapodással foglalkoztak…

Apám a hatvanas években helyezkedhetett el a szakmájában jogászként, csakis vállalati jogtanácsosként, csakis vidéken, nem Budapesten, ahol a családunk élt. Debrecenben. Akkoriban minden „rossz” családból származó jogásznak csak ez a lehetőség adatott meg. Apám kiváló jogtanácsos volt, sok AKÖV-ös (6. sz. Autóközlekedési Vállalat) köszönettel tartozott neki.

Sokan harsognak manapság 56-ról azok is, akik évtizedekig kellemesen, képmutatóan, nagy hajlékonysággal, vagyongyűjtéssel, állampárti, kommunista párttagkönyvekkel „szenvedték” végig mai emlékezetük szerint a korábbi évtizedeket. Hajdani „partizánok”, párttagok, pártfunkcionáriusok, „senkinek nem ártó” spiclik, ávósok, a forradalmat bűnbánóan megtagadók, az annak leveréséért előjogokat biztosító plecsniket kapók, pufajkások, az évtizedeken át „ellenforradalomról” röfögők, gyilkosok, bűnrészesek, cinkosok és leszármazottaik.

És hol csakis Nagy Imre, a kommunista mártír, hol csakis a pesti srácok lehetnek igazi hősök a kurzusok és hivatalos megmondóik szerint. Vannak olyan hivatalos történészek, akik Tóth Ilonát (nem előre megfontolt, de) gyilkosnak mondják, Mansfeld szerintük személyes bosszúból "gengszterkedett", de fegyveres harcokban nem vett részt, és voltak zsidóellenes atrocitások vidéken... (Klubrádió, 2018. október 24. reggeli műsor, interjú Eörsi Istvánnal.)

Még jó, hogy nekem nincs szükségem egyetlen megmondó "eligazítására", és agymosások nélkül is tudhatom, kik voltak a hősök, kik a voltak mártírok, kik voltak a gyilkosok és az aktív vagy hallgatólagos segéderőik. És azt is tudom, hogy az apám, az anyám, a családom tagjai kis hősök voltak.
Nekik nem kellett menekülniük a gyilkos bosszútól tartva; végül nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy az orvos nagybátyám által megszervezett, szirénázó mentőautó vitt volna minket az osztrák országhatárra…

A fotók a Fortepan-ról származnak: Berkó Pál, Pesti Srácz, Kiszely György, Franz Fink, Nagy Gyula és a Fortepan fotógyűjteményeiből.

Örömteli, izgatott várakozás, hírolvasás.

A kommunista terror jelképeinek örömteli eltávolítása. (Szabadság tér)
 

Sztálinnak hamarosan csak a csizmája marad meg... 

Itt még a kommunista hordavezérek felett magasodik, 

és boldog felvonulók integetnek az elvtársaknak.

Ledől a "hős, felszabadító szovjet katona" szobra. 

(Gellért-hegy Szabadság-szobor talapzatán lévő hősi, felszabadító szovjet katonák.)

A vörös csillag hűlt helye.

Békés felvonulás okt. 25-én. 

A békés felvonulókba lövettek bele országszerte, 

nem egyszer, nem kétszer, tömeggyilkosságra felhatalmazást adó

 katonai parancsok alapján magyarok és oroszok. (Mai Andrássy út.)

Itt menekülni kellett.

Ezek nem oroszok, nem azok, akik sorozatokat lőttek a kenyérért sorban álló asszonyokba, és romhalmazzá tették a várost.

A mai Oktogon.

Amikor a mai fiatalok legostobábbjai manapság "nyuggereznek", és azon sírdogálnak, hogy nekik kell a "semmirekellő nyuggereket" eltartaniuk, nem ártana, ha sok-sok fotót néznének végig a világháború utáni, majd az 1956 utáni országról. És elgondolkodhatnának azon (ha képesek rá), hogy vajon varázsütésre, vagy a korábbi "nyugger" generációknak és az ő utódaiknak (Ratkó-korszakban születetteknek) a nehéz és áldozatos munkája révén épült-e fel ez a város, ez az ország... és lettek iskolák, kórházak, épületek, közlekedés, metró, utak, vasút, gyárak, élelmiszer és minden.

A segítőkész Nyugat... Itt tényleg segítenek, 

de pár év, és Hruscsov szerepel majd a Time címlapján, 

mint "az év embere", nem a korábbi 56-os srác...

 

A budapesti tereken eltemetett halottak sírjai.

(Károlyi-kert)

 

Pénzgyűjtés a mártírok családjainak.

Nagybátyám elmeséléséből tudom kiskorom óta, hogy igaz volt, érintetlenül maradtak ezek a gyűjtőládák, ahogyan a kirakatok, boltok is. Csak a kommunista megtorlás alkotta meg (önmagából kiindulva) a rabló, fosztogató ellenforradalmi csőcselék mítoszát, amelyet évtizedeken át töltött és töltött a fejekbe...

Azt is elfelejtették az elvtársak a tankönyveikbe beleírni hosszú évtizedekig, hogy ártatlan járókelőkbe is sorozatokat lőttek olykor az orosz katonák, s hogy a sok tömegbelövetésnek - a Kossuth tértől Salgótarjánig - hányan estek áldozatul.

Tóth Ilona és Obersovszky. Mártírok, ártatlanok. Egy bedrogozott lány bűnbakká tevése, ellentmondásos, irracionális és illogikus cselekedetek állítólagos elkövetése miatt. Előtte is, utána is tudták a kommunisták, hogyan kell vallomásokat kicsikarni. És mindig akadtak bőven aljanépek, akik boldogan vállalták a vérbíráskodást, hamis tanúskodást és hasonlókat. Ajánlom Jobbágyi Gábor írásait a témáról.

Boldog, békés, kiemelt (nyugdíjú) jólétben töltötte élete hátralevő éveit Biszku Béla. Sok évtizeddel a "rendszerváltás" után halt meg. Igaz, picikét vegzálták az utolsó időben, de pontosan tudta ő és mindenki más, hogy érintetlenül, háborítatlanul meg fogja úszni, mint a többi kommunista (tömeg)gyilkos. És azt ne higgye valaki is, hogy nem a legjobb, legdrágább budai vagy pesti helyeken voltak az egész pereputtyának, gyerekeinek, unokáinak, dédunokáinak lakásai, "megérdemelt" javai. Mint az összes többi kiváltságos elvtársnak. És ezeknek a kölykei nem hendikeppel indultak a rendszerváltás után. Ma már sokan, túl sokan akarják őket a vagyonszerzésben, javak gyűjtésében, kiváltságos brancsokhoz tartozással, nem valós érdemeik révén utánozni...

 

Vida Ferenc vérbírónak se görbült haja szála se soha.

Boldog, pocakos asszonyok és "délceg" férfiak. 
Munkásőrök -- az "ellenforradalom eltiprása" után.

 Boldog, jól táplált munkásőr elvtársnők és rokonszenves arcú, 

derék munkásőr elvtársak örvendeznek valamin, 

valamely kommunista, vörös csillagos, sarlós-kalapácsos felvonulás alkalmából.


Kedvenc videóim az ünnepre:

Megható és felemelő, ahogy az  olaszok  dalba foglalták a mi forradalmunkat: szolidárisan, érzékenyen.

Magyar felirattal. Nem igazán jó a közkézen forgó fordítás, vannak benne enyhe bugyutaságok, amelyeket néhány más fordítás is átvett, de lényegében visszaadja az olasz szöveget. Angol felirat is beállítható jobbra lent.

Különös vonzalom fűz ehhez a darabhoz. Kisgyerekként ivódhatott belém a dallam. Az egyre fokozódó izgalom, a fortissimos kifejlet, a lecsendesedés, a hömpölygés: maga a forradalom számomra. A magyar rádióban ez volt szinte az egyetlen zenemű, amelyet folyamatosan játszottak a forradalom napjai alatt. Hírek között, reggeltől estig. Ez a magyar 56-os forradalom és szabadságharc zenéje. Azok számára, akik éltek már azokban a napokban, akár felnőttként, akár magzatként, akár kisgyerekként, és a forradalom oldalán álltak, ez a zenemű himnusz, az 56-os magyar forradalom himnusza. Felemelő, lélekemelő, hátborzongató, katartikus.
Ez talán a legjobb Egmont-nyitány felvétel az egész YouTube-on. Riccardo Chailly és a Gewandhaus remekelnek!
A képek egy más kor hőseit mutatják, de mi megbonthatatlanul és kitörölhetetlenül hozzáképzeljük immáron több mint 60 éve ehhez a zenéhez a mi képeinket a forradalomról.

Kövendy Katalin