Kövendy Katalin
„Szülőanyám, te szép Magyarország” – A nemzettudatról 1.
Az utóbbi évtizedekben felnőtt nem egy olyan generáció, amelynek tagjai nemhogy büszkeséget nem, de hovatovább kifejezetten szégyent vagy undort éreznek, ha a
dicső múltat egyáltalán csak megemlítik nekik. Magyarságukra inkább szemlesütve vagy sehogyan sem gondolnak. „Á, minek már ezzel foglalkozni, lépjünk már túl rajta, haladjunk már, előre kell nézni, miért kell ünnepelni régmúlt embereket és tetteiket?” – lett az általános vélekedés sokak számára. Messze van már tőlük
Hunyadi, Zrínyi, Rákóczi, 1848 vagy 1956. A globalizált világban számukra semmit nem jelent az, hogy éppen ide születtek, éppen ezt a nyelvet beszélik, éppen ennek az országnak a múltja van mögöttük. Utóbbit nem tekintik érzelmileg a saját örökségüknek. Sokan szeretnek itt élni, szeretik a szülővárosukat, lakóhelyüket, de magyarnak lenni számukra nem igazán jelent semmit; nem gondolnak különösebb büszkeséggel vagy jó érzéssel magyar mivoltukra, mindannyiunk közös dolgaira és elődeire. Vannak, akik eleve úgy jelentkeznek egyetemre, hogy diplomával a zsebükben mihamarább elmehessenek innen.
A gyökértelenség rettenetes terhet jelent, még ha az ember nem is tud róla. Mindenkinek – egy családon belül, egy kis közösségben, minden közösségben – szüksége van arra, hogy a társaiéval összefonódó jelenének a múltját is megismerje. Szeretjük tudni, mi történt a nagymamával kislánykorában, mit csinált apa, amikor iskolás volt, hogyan ismerkedtek össze anyával, kik vannak egy-egy fényképen stb. Minden internetes honlapon, a legkisebb cégén is, a bemutatkozó oldalon elolvashatjuk a vállalkozás történetét bemutató „cégtörténetet”. Az ilyen kis leírásokat, vagyis a gyökereknek, az eredeztetésnek a bemutatását ugyanaz a vágy hajtja mint nagyobb léptékben a történelemkutatást és- tanulást: egy kisebb vagy nagyobb, homogén közösség tudni és tudatni akarja a múltját, azt, hogy honnan jön. Az együvé tartozás miatt. Valamilyen fokig magunkat is minősítjük a múltunkkal, az elődeinkkel, egy közösséghez való tartozással. Jó dolog ismerni a büszkeségre okot adó közös múltat, jó annak tudatában lenni, hogy magunk is folytatólagosan annak részesei, örökösei vagyunk.
Azért jó megismerni és tudni a kisebb (a család, az iskola, a falu, a város stb.), a nagyobb (megye, ország stb.) és a legnagyobb (pl. Európa, nagy régiók stb.) közösségek történetét, hogy el tudjuk helyezni önmagunkat benne. Ha ez az önelhelyezési vágy valami miatt megszűnik, önazonosság-tudathasadáshoz vezethet, gyökértelenséghez. A hiány ott lesz az effektív hiányérzet nélkül is. Ha ez az önelhelyezés megtörténik ugyan, de valamilyen oknál fogva – pl. a hiányos vagy rosszul és tévesen kialakított megítélés és sulykolás okán – torz kép kerekedik ki belőle, önértékelési zavart okoz. A helyes énkép kialakítása és a helyes önértékelés igen fontos nemcsak az egyes ember, de bármilyen közösség szempontjából is. Torz tükrökkel és hamis énképek kialakításával súlyos zavarokat lehet okozni: ezek kisebbrendűségi komplexusokhoz, (olykor ok nélküli) irigységhez, különféle kompenzálásokhoz, agresszióhoz vagy túlzott félénkséghez, belső konfliktusokhoz vezethetnek. Ezek mind olyan negatív erőket hoznak mozgásba, amelyek továbbra is csak újabb negatív folyamatokat gerjesztenek. Érvényes ez az egyénekre és a közösségekre, az országokra-nemzetekre is.
Az egyes ember, és a közösségek számára is fontosak a külvilág visszajelzései. Azonban az, hogy mekkora jelentőséggel bír bárkinek a rólunk alkotott véleménye, az belső érettségünk függvénye. A jó nevelés, a folyamatos, jóindulatú és reális visszajelzések birtokában, simára csiszolt tükörben láthatjuk végül a valós önarcképünket. Egy felnőtt embernek, egy kiforrott, érett személyiségnek jó esetben nincs állandóan szüksége mindenben mások véleményére, mert önmagától is tudja már azt, hogy kicsoda, mennyit ér, mit akar, merre megy. Riogatni vagy presszionálni sem lehet őt mások, idegenek lesújtó véleményével, hiszen azt is tudja, hogy nem kell mindenkinek megfelelni, mindenki rokonszenvének a kivívására törekedni. Egy kiegyensúlyozott, reális, pozitív énképpel rendelkező felnőtt ember nem akar örökösen másokat utánozni (a beszédében, a viselkedésében, az öltözködésében stb.), nem akar örökösen másokhoz, csodálatra méltónak kikiáltott „nagyságokhoz” hasonlóvá lenni. Már rég túl van a folytonos utánzásokon.
„Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád!” sorok a Süvegemen nemzetiszín rózsa c. 48-as dalból. Dalok március 15-ére, In: http://dalokversek.hu/dalok/dalmarc15.htm#nemzeti (letöltések: 2011. április 7.)
