Kövendy Katalin
„Szülőanyám, te szép Magyarország” – A nemzettudatról 2.
Ugyanez az öntudat – hogy tudom, ki vagyok, mit érek – érvényes a kisebb és nagyobb közösségekre is. Ha közösségként tudjuk azt, hogy melyek az értékeink és melyek a hibáink, akkor nem
becsüljük alá az értékeinket, és nem
bagatellizáljuk a hibáinkat. Nem akarunk szándékosan elszürkülni és a még nagyobb tömegekhez hasonlítani, nem hisszük sem értéktelenebbnek, sem értékesebbnek önmagunkat. Romboló és bomlasztó hatású lesz, ha a médiából és az oktatás során hosszú éveken
(generációkon) át azt a hazugságot és hamis képet sulykolják felnövő emberekbe, hogy nincs különösebb okuk a büszkeségre, hiszen nem sok jó található a távoli s közeli múltjukban. Ha például a
magyar és a
nemes szavak jelentéstartalma csakis a Mikszáth-féle léha, semmirekellő és önző dzsentrivel, a
csendőr szó csakis a „kegyetlenkedő, antiszemita bevagonírozókkal”, a
világháborús katonatiszt szavak csakis a „náci-fasiszta horthysta” pejoráló minősítéssel, az
egyház és a vallás szavak csakis a „maradi, együgyű tudatlansággal” válnak azonossá az ismételt és hamis tálalásban! Kimondatlanul is hatni kezd a métely: lehetek én jó, ilyen múlttal és felmenőkkel? És többek, többször meg is adták/adják erre a nemleges választ…
Gimnazisták és egyetemisták sokasága került ki az utóbbi időkben is úgy az iskolákból, fiatalok nőttek fel olyan szülői házban, ahol ez a szellemiség uralkodott, uralkodik. Vagy a totális közöny, vagy a szégyenkezés, önsajnálat, lealacsonyítás, irreális énkép. A Hunyadi János és Kapisztrán Szent János tettére emlékeztető harangozás, az 1956-os kivágott közepű zászló és a hozzájuk kötődő hősi összefogás miatt érzett büszkeség, a nagy egyéniségeknek kijáró őszinte tisztelet is ugyanúgy a „lépjünk már túl rajta” kategóriába került.
Kidobódott rengeteg érték, amire büszkén tekinthetett volna több felnövekvő nemzedék. Kihúzott mellel, egyenes gerinccel állhatna a tükör előtt, egészséges énképpel, ami a hazáját, az országa múltját és annak értékeit, és persze ennek a sornak a végén önmagát illeti. Ehelyett egészen más történt a háború utántól napjainkig. Elhallgatás, önámítás, hazudozás, torzítás, szándékos szégyenérzetkeltés „egyetlen nagy cél” érdekében. Hazaszeretet, becsület, tisztesség, bátorság, igazság, nemzet, dicsőség, mindhalálig – sokan nem szerették és szeretik még ma sem, ha csak említik is ezeket a szavakat.
A kötelezőség vagy éppen valaminek a hiánya ellenkezést, túlzott reagálást szülhet. Többször estek néhányan abba a hibába, hogy eltúlozták a nemzeti büszkeséget, s csak valakiknek a
rovására voltak képesek felmutatni vagy elhinni a nemzeti értékeinket. Ez hasonló, mint amikor egy ember – kishitűségében, félelmeit kompenzáló bizonytalanságában, kisebbrendűségi érzésében, sértettségében, irigységében és butaságában – csak a többiekkel való állandó méricskélései és összehasonlítgatásai révén képes önmagát értékelni, és főként mindig kell neki valaki, akin taposhat, akit becsmérelhet, hogy mellette elhiggye és érezze a saját maga nagyságát, értékességét. A rossz énkép már megint… Ám emiatt az egészségtelen, kompenzáló jellegű, másokon taposó nemzettudat-jelenlét miatt nem lehet és nem szabad elutasítani az egészséges, minden népnek és nemzetnek kijáró, az országa fejlődéséhez, népének egészséges lelkületéhez, építő önértékeléséhez elengedhetetlen nemzeti büszkeség-érzet kialakítását, s ha már megvan, annak megbecsülését és ápolását.
A reményvesztettebb időszakokban fokozottan törhet elő az emberekben a vágy arra, hogy valamit találjanak, amire büszkék lehetnek. Most ilyen korszakot élünk. Kilátástalanság, lehangoltság, depresszió. Sokan vannak, akik kilátástalan anyagi helyzetük miatt hasonló szomorúsággal a lelkükben távoznak ebből az országból, mint mindazok a kitántorgók, akik a XX. században a megélhetés, vagy a kommunista üldöztetés és megtorlás miatt hagyták el a szülőföldjüket.[1]
Gyökértelen fiatal nemzedékek (tizenévesek, huszonévesek, harmincasok, negyvenesek) állnak tétován, s keresik a kapaszkodót, valamit, ami az énképüket, az önértékelésüket, a büszkeségre való igényüket kielégítené és helyrebillenthetné egy olyan világban, amelyben ők és a szüleik, a nagyszüleik nem tudtak milliárdos vagyonokat, könnyen és gyorsan elért jólétet felmutatni. Következésképpen egy hamis értékeket piedesztálra emelő világban értéktelenebbnek vélik önmagukat. Senki nem tanította őket, senkitől a felnövekedésük során nem kaptak folyamatosan pozitív visszajelzéseket arra nézvést, hogy jó néphez, jó nemzethez tartoznak, dicső múlttal, benne dicső szereplőkkel, amire igenis büszkék lehetnek, és senkinek ne higgyék el azt, hogy a materiális javaik pénzben kifejezhető nagyságával mérendő az ő emberi értékük. Egyesek a régi, ismert, ostoba módszert választják pozitív énképük felnagyítására, túlzásokba esnek, mások meg fogódzók nélkül lézengenek.
Ugyanolyan erkölcstelen és gyalázatos dolog szándékosan összemosni a szélsőséges megnyilvánulásokat az embereknek a nemzeti büszkeségre való jogos, belső igényével, mint szándékosan elbutítani őket, és elvenni tőlük a méltóságtudatuk utolsó morzsáit is abból a célból, hogy jó alanyok legyenek a járomba hajtáshoz, a szemellenzők felcsatolásához, a nagy, szemlesütve lézengő, terelhető, irányítható, kijátszható, hangtalan massza létrehozatalához, kommunista-szocialista eszmék vastapsolásához vagy a modern „rabszolgatartók” igényeihez való teljes idomuláshoz.
Egy ország oktatásának és nevelésének hatékonysága és értéke nem a diplomát kapott emberek számával mérhető.
[2] Ezt csak azok az elitista magatartást képviselő áldemokraták gondolják, akik a turulmadár, a zsinóros gombolás, bizonyos tollak, a 48-as dalok stb. irányában eltúlzott félelmekkel viseltetnek, akik a globalizált világ egyre intenzívebb jelenlétén örvendeznek.
Egyetlen ország sem lesz automatikusan jobb, gazdagabb csupán a diplomások számától. A sikeres oktatás és nevelés ugyanis azzal mérhető, hogy hány becsületes, tisztességes, a szakmáját mesterfokon űző vagy űzni akaró, lemondásra is képes, igyekvő, küzdő, reális énképpel bíró, öntudatos, nem járomba hajtható, nem becsapható, nem kijátszható, nem korrumpálható, méltóságában nem sárba tiporható, gerinces, jellemes, másokra odafigyelő, segítőkész, jóindulatú, a
pénzen kívül más Istent is ismerő ember akar egy közösség, egy ország sorsának jobbításán együtt dolgozni: Kossuth-nótákat tanítani, vízvezetéket szerelni, engedélyeket kiadni, házat építeni, beteget ápolni, ágyneműt varrni, zöldséget termeszteni, kátyúkat foltozni, pénzt kezelni, híreket felolvasni, zenekart dirigálni, árut szállítani, jegyeket ellenőrizni, szívet műteni, rádiós műsort szerkeszteni…
Ott, ahol ez sikerrel jár, nem a maffia-szerű összefonódásokról, nem a közpénzek eltulajdonításáról, nem becstelenségekről, nem tivornyákról, és nem az országot tömegesen elhagyni készülő fiatalokról szólnak a hírek.
[1] A magyarok lelkiállapotáról, a stressz és a depresszió összefüggéseiről, az értékrendekről, a magyarok jövőképéről lásd Dr. Kopp Mária munkáit, többek között az ő szerkesztésében a Magyar lelkiállapot (Semmelweis Kiadó, 2008) c. könyvet.
